Esti mese

Gyönyörű lány volt. Hosszú haja fekete, mint az ében, bőre fehér, mint a hó, ajka vörös, mint a vér. Szeme kék tavában fürdött a telihold fénye. Lelkét a rettegés járta át, szívét a vágy fűtötte. Érezte, hogy még ezen az éjjelen történik vele valami...

Már két napja Havasalföld tájait járta az Elérhetetlennel. Végtelenül vonzotta ez a fiú, azonban magának se tudta pontosan megmagyarázni, miért. Először egy balaton parti nyár éjszakán találkoztak. Szinte elvesztek egymás tekintetében. Azóta a lány rájött, mennyire karmikus a kapcsolatuk, mennyire ösztönszerű, milyen mélyről fakadó, amit érez. És nagyon szenvedett a kettejük közt lévő kegyetlen távolságtól. Kilométerek, évek, emberek milliói álltak köztük, és mégse tudta feledni őt, az Elérhetetlent.

Eltelt három év, és nem látták egymást. De még mindig összefüzte őket a köztük lévő, elszakíthatatlan szál. Hiába nem találkoztak, nem beszéltek, egy sms napokra hurrikánná változtatta a lány szélvészként kavargó érzelmeit. Nem bírta tovább. A szenvedő szívű, ám mindig mosolygó lány felszállt a Végzet-vonatra...

Hideg volt a sátorban, mégis verejtékben fürödve ébredt fel viszatérő rémálmából. Kimászott piros hálózsákjából, hogy sétáljon egyet a még nyáron is jegesen friss levegőn. Annyira belemélyedt gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy nincs egyedül. Leült egy kőre, mely alkalmasnak tűnt egy kis esti álmodozásra. Gondolatban épp Nepál egy csodálatos kolostorában járt, mikor a nyakán pihenő hajszálakat forró lehelet libbentette meg. Oldalra fordította a fejét, így megfeszültek a nyakán az ínak. Egy veszedelmes, érzéki férfit pillantott meg, a Vámpírt. Aztán már csak azt a villanást látta, ahogy a hold fénye visszaverődött a tökéletesen tűhegyes fogakról. A nyakán fájdalom remegései futottak át. A következő pillanatban érezte, hogy a hatalmas résen át vörösen patakzik fényes vére. Rátapasztotta kezét a nyílásra, és ahogy ujjain csorgott a haldokló, sötét Élet, tudta, hogy már csak rá vár az ébredő Halál...