2011. március 15., kedd

Az ember társas lény

Én nem biztos. Nem tudom, léteznek-e igaz kapcsolatok. Nem láttam még olyat. Nem is tapasztaltam. Csak városi legenda. És igen, van néhány Királylány, akikért eljön a Herceg. És vannak, akik már kislányként is arról álmodoznak, hogy lesz férjük, házuk, gyerekeik, és persze egy hűséges kutyusuk... Nekem mindez valahogy kimaradt. Mentsük meg a Földet a pusztulástól, igen, menjünk az Északi-sarkra, küzdjünk a gonosz erőkkel, számoljuk fel az éhezést, gyógyítsunk skizofréneket... Mert miért ne?!
Miért kellett a vikingeknek hajunknál fogva vonszolni az oltárhoz a Kiszemeltet? Miért a lányszöktetés, miért a meggyűrűzés? A Babaház, a kacsalábon forgó palota, a kalitka...

Melyik az ösztönünk: a menekülés vagy a kötődés?

"Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd..." (Csehov)

2011. március 13., vasárnap


Milyen is vagyok?
Néha ördög, néha angyal,
Néha bevonnád arannyal,
Néha szurok, meg toll kéne,
Hogy azt kenjed a képére,
Néha hívod, néha bánod,
Hogy meglátta a napvilágot.
Néha megtipor a lába,
Néha büszkén nézel rája,
Néha vonz, és néha taszít,
Ragyogása néha vakít.
Néha vár, és néha várat.
Néha birtokolhatsz százat.
Néha száz vesz birtokába,
Néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca,
Néha ez csak álca rajta.
Néha sír, és néha kacag,
Néha boldog dalra fakad,
Néha mérges, néha fáradt,
Néha kincs a világnak.
Néha átok, néha áldás.
Néha csak egy néma kiáltás...

2011. február 24., csütörtök


Honnan jöttünk - merre tartunk? Kik vagyunk?
Az emberiség nagy kérdései. Valamiféle egyetemes választ látok, de hogy én ki vagyok, na és honnan - hová... Nem tudom. Egy bizonytalan kislány vagyok. Amit, ahogy eddig csináltam, nem volt jó, már nem működik. Kezdek máshogy állni a dolgokhoz, változom, de egyre nehezebb, egyre több emiatt a súrlódás. És ettől egyre bizonytalanabb leszek. Megkérdőjeleződött az értékrendem, az énképem, a világképem, Minden. Lehet, hogy amit eddig gondoltam a világról, amit eddig hittem önmagamról, az mind tévedés volt. A világ nem gonosz. Az emberek (talán) nem akarnak bántani. És talán nem is vagyok egy önző korcs kis dög. Talán...

2011. február 21., hétfő

Élvezd, hogy élvezem,
fájd, hogy félek,
lásd, hogy szenvedek,
szeretlek, gyűlöllek,
sírok utánad, érted
szeretlek.

Taszíts a porba,
szegezz kést a szívemhez,
nyald le kicsorduló vércseppjeim
mossák könnyeid - fájdalmamat.

Hazudd, hogy örökké,
mondd, hogy soha,
hogy senki más - csak én
most, mindig, mikor megcsúszik
a kezed. A kés belém hatol.
Kicsit meghalunk...

2011. január 6., csütörtök

Annyira felgyorsultak a dolgok...

2011. január 5., szerda

Tele vagyok hibákkal. Mint mindenki más - szerintem. Mások mégis elégedettnek tűnnek magukkal, az életükkel, stb. Én pedig rossz vagyok: hazudok (magamnak is), üvöltök, ha fáj, ha bánt, önző vagyok, átgázolok másokon... Nem tudom, én gondolom-e mindezt, vagy csak annyian mondták rám, hogy mindezt integráltam a személyiségképembe... Ennek ellenére mostanában kezdem szeretni magam. Le is egoistáztak néhányan már :S
Pedig ez nem egoizmus szerintem. Ez lenne a helyes, az elérendő... Ennek ellenére olykor még bűntudatom is van, amikor megdicsérem magam, amikor sikerül vmi, amikor a tükörbe pillantok, és elmosolyodom... Hjajjj, lehet, ezért kellenék néhányaknak. És kelleni jó érzés. Nem igazán kaptam meg soha (azt a szeretetet), amire vágytam (volna). És most ezek az álszeretések jól esnek. Kelleni-játszani-szeretni. Apakomplexus a köbön amúgy a tankönyveim szerint... - a nő kelleti magát, de a szexet megtagadja - .... Hááááát :P
A tél amúgy is a befelé fordulás időszaka. Olvasni akarok, forró teát szürcsölni, ücsörögni hóesést lesve, gesztenyepüré*-*, beszélgetések, msn... Jó lenne mindez valakivel... Összebújni, együtt szundizni nagyokat (mert megnyugtat), egymás szemében elmerülni... De minden csak a szex körül forog. Miért baj, ha az érzelmeket előbbre helyezem - helyezném? Igen, kellenék - egy estére (többre) - de Rám senki sem kíváncsi. Ez így nem megy.
Úgy néz ki, végképp lezárul egy hosszú időszak az életemben. Reménytelen (?) szerelem - vagy csak beteljesületlen? Nem is tudom. Kezdem elengedni, felfogni, hogy nem lesz ebből semmi. Mégsem fáj annyira, amennyire akarom, hogy fájjon.
"Sötéééét van akkor, amikor vééége van, rohadt sötééét, mer' a szem csukva van. Belül meg mind1 milyen fééények ééégnek..."

2010. november 26., péntek

Mindjárt indulok interjúzni. Este nyolc. Oktogon. Kicsit félek este egyedül mászkálni a városban. Hazafele még furább lesz...

2010. november 23., kedd

Gondolatok sora

Túl sokan hagyták lábnyomukat a lelkemen.
Begyógyulnak-e ezek a sebek valaha?
Igyekszem nem nyalogtani őket,
továbblépni.
De azt veszem észre, hogy nem tudok bízni.
Nem úgy, ahogy kellene.

Amikor nem hív, nem ír,
kételkedem.
Nem tudom, elég jó vagyok-e,
megfelelnék-e bárkinek.
Most. Majd. Valaha.
Nehéz fájdalmak hasítanak belém:
ütések, pofonok, lélek-sebek.
Mert lehet könnyek nélkül is sírni...

2010. november 22., hétfő

Szerelem

Sírok és ráz a hideg
egyedül vagyok
senki sem érti meg
hogy a szívem vacog

mitől nem tudom
csak érzem hogy fáj
a szakadék szélén járok
magával ránt

a mély átölel megsebez
szúr mélybe hull
mint apró porszem

tűnök el s nem értem
miért csak ennyi volt
az életem
Jönnek a gondok. Egyre kevésbé érzem magam kompetensnek bármiben is. Egyre kevésbé tudom, jó helyen vagyok-e. Nem tudom, mit akarok. Mit keresek én itt? És miért? Van-e bárminek értelme az életemben? Volt-e valaha értelme valaminek?
Miért, mikor, hogyan és hol? És mikor, miért, mit, hol és hogyan nem? Vannak dolgok, melyeket nem tettem meg, és még mindig bánok. Most jönnek vissza ezek a dolgok. Talán nem éltem ki magam. Túl korán kellett felnőnöm. A szikla tetején állva rugdostam a köveket a mélybe, amikor mások még otthon játszottak. Anyuék veszekedéseit hallgattam éjjelente, amikor mások szépeket álmodtak. Barlangászok között voltam hétvégente, amikor mások a rokonaikat látogatták meg. Egy kis deviancia... Nem illettem bele a sorba. Kilógok, kiálltam a sorból. Jobb ez így? Nem tudom. Nem lehet visszacsinálni. Sok dolgot nem értek, nem éltem át, ami másoknak természetes. De megtanultam küzdeni - "Oldd meg magad". Ennyit a szocializációról.

2010. november 9., kedd

Megyek az úton, és csak üvölt a zene a fülembe. Autók jönnek-mennek, elsodornak. Sodor a szél. A gondolataim száguldoznak. Szakítás, szerelem, (?), szakítás, düh, csalódás, vigasztalódás, esély... Miért teszem mindezt saját magammal? Bonyolítom az életem - de miért? Az út túloldala végtelenül messzinek tűnik. Pár méter - de átjutok-e valaha is?
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...