"Gyantaszedők, gyantaszedők és megint csak gyantaszedők? Így múlik el az élet! Hát bűn az, ha valaki többre vágyik?" (Örkény: Tóték)Várni, várni, mindig csak várni... Mindig várunk valamire. Közhelyes megállípítás ez, de igaz. A buszra, a kedvesünkre, a fizetésre, az ebédre... Én leginkább azt várom, hogy végre elkerüljek innen. El Ajkáról, akár örökre! Ez nem az otthonom, nem akartam idekerülni, és nem akartam együtt élni ezzel az Emberrel. Nem akarom nevén nevezni, aki ismer, tudja, kire gondolok. Nem bírom tovább, komolyan nem! Még legalább egy évet itt kellene laknom. Még egy évet így végigszenvedni. Nem megy! Bárhova, csak el innen! Nem bírom az örökös káromkodásait, melyek a konyhában hangzanak el, és a szobámban is kiabálásnak hatnak, nem tudom tovább elviselni az ajtócsapkodásait (nála az az alaphelyzet), sem azt, amilyen erővel a fiókot bevágja. A dohányszagot a lakásban, a szőrszálait mindenütt. Tudom, hogy ezek apróságnak tűnnek. Nem azok. Hét év.
Az egész lénye zavar.
"Nem megy tovább, azt hiszem megpróbáltam többet nyelni..."
Ha a szabadságot, a megszabadulást a kollégium jelenti, hát rajta. Ha éjjel hívnak dolgozni, megyek. Nem akarok itt lenni, ez nem az otthonom, ez csak a hely, ahol jelenleg még laknom kell. Ennyi. Vissza apuhoz, el Monique-hoz, nem tudom. De el...
