2010. november 26., péntek

Mindjárt indulok interjúzni. Este nyolc. Oktogon. Kicsit félek este egyedül mászkálni a városban. Hazafele még furább lesz...

2010. november 23., kedd

Gondolatok sora

Túl sokan hagyták lábnyomukat a lelkemen.
Begyógyulnak-e ezek a sebek valaha?
Igyekszem nem nyalogtani őket,
továbblépni.
De azt veszem észre, hogy nem tudok bízni.
Nem úgy, ahogy kellene.

Amikor nem hív, nem ír,
kételkedem.
Nem tudom, elég jó vagyok-e,
megfelelnék-e bárkinek.
Most. Majd. Valaha.
Nehéz fájdalmak hasítanak belém:
ütések, pofonok, lélek-sebek.
Mert lehet könnyek nélkül is sírni...

2010. november 22., hétfő

Szerelem

Sírok és ráz a hideg
egyedül vagyok
senki sem érti meg
hogy a szívem vacog

mitől nem tudom
csak érzem hogy fáj
a szakadék szélén járok
magával ránt

a mély átölel megsebez
szúr mélybe hull
mint apró porszem

tűnök el s nem értem
miért csak ennyi volt
az életem
Jönnek a gondok. Egyre kevésbé érzem magam kompetensnek bármiben is. Egyre kevésbé tudom, jó helyen vagyok-e. Nem tudom, mit akarok. Mit keresek én itt? És miért? Van-e bárminek értelme az életemben? Volt-e valaha értelme valaminek?
Miért, mikor, hogyan és hol? És mikor, miért, mit, hol és hogyan nem? Vannak dolgok, melyeket nem tettem meg, és még mindig bánok. Most jönnek vissza ezek a dolgok. Talán nem éltem ki magam. Túl korán kellett felnőnöm. A szikla tetején állva rugdostam a köveket a mélybe, amikor mások még otthon játszottak. Anyuék veszekedéseit hallgattam éjjelente, amikor mások szépeket álmodtak. Barlangászok között voltam hétvégente, amikor mások a rokonaikat látogatták meg. Egy kis deviancia... Nem illettem bele a sorba. Kilógok, kiálltam a sorból. Jobb ez így? Nem tudom. Nem lehet visszacsinálni. Sok dolgot nem értek, nem éltem át, ami másoknak természetes. De megtanultam küzdeni - "Oldd meg magad". Ennyit a szocializációról.

2010. november 9., kedd

Megyek az úton, és csak üvölt a zene a fülembe. Autók jönnek-mennek, elsodornak. Sodor a szél. A gondolataim száguldoznak. Szakítás, szerelem, (?), szakítás, düh, csalódás, vigasztalódás, esély... Miért teszem mindezt saját magammal? Bonyolítom az életem - de miért? Az út túloldala végtelenül messzinek tűnik. Pár méter - de átjutok-e valaha is?
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...