Tele vagyok hibákkal. Mint mindenki más - szerintem. Mások mégis elégedettnek tűnnek magukkal, az életükkel, stb. Én pedig rossz vagyok: hazudok (magamnak is), üvöltök, ha fáj, ha bánt, önző vagyok, átgázolok másokon... Nem tudom, én gondolom-e mindezt, vagy csak annyian mondták rám, hogy mindezt integráltam a személyiségképembe... Ennek ellenére mostanában kezdem szeretni magam. Le is egoistáztak néhányan már :S

Pedig ez nem egoizmus szerintem. Ez lenne a helyes, az elérendő... Ennek ellenére olykor még bűntudatom is van, amikor megdicsérem magam, amikor sikerül vmi, amikor a tükörbe pillantok, és elmosolyodom... Hjajjj, lehet, ezért kellenék néhányaknak. És kelleni jó érzés. Nem igazán kaptam meg soha (azt a szeretetet), amire vágytam (volna). És most ezek az álszeretések jól esnek. Kelleni-játszani-szeretni. Apakomplexus a köbön amúgy a tankönyveim szerint... - a nő kelleti magát, de a szexet megtagadja - .... Hááááát :P

A tél amúgy is a befelé fordulás időszaka. Olvasni akarok, forró teát szürcsölni, ücsörögni hóesést lesve, gesztenyepüré*-*, beszélgetések, msn... Jó lenne mindez valakivel... Összebújni, együtt szundizni nagyokat (mert megnyugtat), egymás szemében elmerülni... De minden csak a szex körül forog. Miért baj, ha az érzelmeket előbbre helyezem - helyezném? Igen, kellenék - egy estére (többre) - de Rám senki sem kíváncsi. Ez így nem megy.

Úgy néz ki, végképp lezárul egy hosszú időszak az életemben. Reménytelen (?) szerelem - vagy csak beteljesületlen? Nem is tudom. Kezdem elengedni, felfogni, hogy nem lesz ebből semmi. Mégsem fáj annyira, amennyire akarom, hogy fájjon.

"Sötéééét van akkor, amikor vééége van, rohadt sötééét, mer' a szem csukva van. Belül meg mind1 milyen fééények ééégnek..."