Hiányzoool...

Itt ülök. Keveset aludtam, nem tudok. Nem megy. Utoljára nyáron volt jó, a sátramban, mikor átölelt valaki. A nap sütött, meleg volt, és biztonságban éreztem magam. Hálózsák, maci, beázás, egy férfi keze, mely átkarol. Ennyi kell a boldogsághoz?!

Még mindig ugyanaz a maci, és már rég nem ugyanaz a pasi. Tőle kaptam, ő már nincs, a maci ittmaradt. Nincs új helyette. Pedig azóta... Na igen, maci-kapós kapcsolatom nem volt, a többire meg nem vagyok büszke. Szeretethiány. Ez hajszolt bele olyan dolgokba, olyan percekbe, órákba... Nem kellett volna. Utána szenvedés, önutálat, önsajnálat, milka csoki éjjel tízkor... És mégis, megérte pár percig azt hinni, remélni, hogy valaki szeret. Miért kell ez nekem ennyire? Miért kell, hogy két szem rámcsillogjon?

Aludni akarok, álmodni, álmomban vele lenni, róla álmodni. Álmodni meseszép álmot, mely nem ér véget, melynek végén vár...

"Hol volt, hol nem rád leltem éltem hajnalán. Hol volt, hol nem álmomban boldog voltam Véled talán. De csak álom volt, így nem lesz már nyugtom semmi képp, hát jöjj és keress, és szívből szeress, Te álomkép!" (Sleeping Beauty)