Blogírói válság

Az utóbbi időben túl középszerűnek éreztem magam, mindent, amit írtam, a gondolataimat, az életemet. Átlagos vagyok. Mindig ettől féltem. És én is az vagyok. Bár... Ádám szerint nem, de... Nem akarok átlagember lenni! Így inkább nem is terheltem senkit a buta gondolataimmal. Kiégtem? Nem hiszem. Csak vájkál bennem a félelem az utolsó tanévtől, az érettségitől, attól, hogy felvesznek-e (idei ponthatár: 453)... Apummal a kapcsolatunk továbbra is örvénylő, mindketten túl erős személyiségek vagyunk, egyikőnk se hódol be a másiknak. Olykor úgy érzem, hogy csak elélünk egymás mellett. Pedig nagyon szeretem. És úgy érzem, mégse lesz soha olyan harmonikus a kapcsolatunk, mint én szeretném. Pillanatokra, borozós estékre igen, de tovább nem működik. :( Megölel, eltaszít, bánt, elutasít, elutasítom, bújnék, de nem merek.

Kedvesemmel viszont minden jó és szép. Fejlődünk, fejlődik a kapcsolatunk, szeretem, szeret. Úgy érzem. Ezen nincs is mit ragozni. Sokan-sokan hiányoztok!!! De a korán kelés nagyon nem. Sajna azt nem nekem találták ki. A Tafik éjjel háromnál előbb nehezen alszanak el, a 9 előtti keléstől pedig kómásak. Nem itt kellene élnem, tudom. Nem bírom ezt az időjárást se. Száraz meleget akarok, forróságot, perzselje a nap a bőröm, éjjel pedig rázzon a hideg!!! Öleljen át a fény, simogasson. Egész évben. A Tafik a telet utálják, gyűlölik, és semmi más értelmet nem találnak benne, csak azt, hogy legálisan teletömhetik a pocijukat gesztenyepürével. Mit nekik hóesésben csókolózni? Vagy csúszkálni a jégen? A Tafik arra vágynak, hogy fekhessenek a parton, égethessék magukat, elvégre soha nem égnek le, élvezhessék a víz hullámait, a virágillatot, a fűszagot... Ehelyett most is esik az eső, az ablakom túloldalán csak a komor szürkeséget látom. :(