Tegnap szakítottam... Pont 16 hónaposak lettünk. Stílusos volt. Volt kiabálás (ő velem), volt sértődés (én rá), volt idegesség (mindketten), és aztán volt mosoly is. Talán most ez volt a legjobb megoldás, talán nem hibáztam.
Igazából hibásnak érzem magam abban, hogy ez így alakult. Rosszkor kezdtük el, rosszul kezdtük el. Szerettem volna - valaki mást. Itthon egyfolytában ment a veszekedés, anyumat sokat bántotta az embere, ki voltam készülve. Kellett, hogy valaki szeressen. Nem tudom, miért akadtunk egymásra... Aztán piszkáltam őt, sokat. És visszakaptam; megcsalt. Mégsem lett vége. Azt hittem, túl tudom tenni magam ezen, de nem ment. Egy ilyen dolog megöli a bizalmat, folyton ott motoszkál az ember fejében. Utána pedig a sok felesleges várakozás... Amikor azt mondja, ekkora jön, és még két óra múlva sincs ott, amikor ebben a helyzetben nekem kell felhívni... Amikor az apja lekurváz a telefonban... Amikor azt hazudja, hogy megbeszélte otthon a dolgokat... Sok volt, mostanra túl sok lett. Megígérte, hogy változik. Sokszor megígérte. Mostanra elkezdett változni. Túl későn. Elfogyott a türelmem, a bizalmam... Szétcsúszott az egész.
Azért vannak érdekes dolgok. Amikor nem tudtam dönteni, nem tudtam rászánni magam a szakításra, amikor tele voltam félelemmel, akkor megkaptam azt a lökést, ami nagyon kellett ehhez a tetthez. Hogy miért pont úgy, ahogy? Nem tudom. Életemben először sikerült túl sokat innom. Hiba volt, igen. De végre kimondtam, átgondoltam, láttam kívülről, mi a helyzet: -Ez így nem megy tovább. Csak még jobban elromlana... Pedig mindenki azt hitte, hogy tökéletes minden. Az idillek mögött azonban mindig van valami sötét folt. Tudom.
Lezárult az elmúlt 16 hónap - és azt hiszem, sikerült kisírnom, kiírnom magamból, ami rossz volt. Kellett, hogy Valaki kézen fogjon, hogy meg merjem lépni ezt. Szakítani nehéz. Akármilyen rossz is a helyzet, az ember valamiért fél a változástól, fél az egyedülléttől, az újtól, attól, hogy mások mit is fognak szólni. Pedig van egy pont, ahol még normálisan meg lehet ezt lépni. Csak fel kell ismerni.
Igazából hibásnak érzem magam abban, hogy ez így alakult. Rosszkor kezdtük el, rosszul kezdtük el. Szerettem volna - valaki mást. Itthon egyfolytában ment a veszekedés, anyumat sokat bántotta az embere, ki voltam készülve. Kellett, hogy valaki szeressen. Nem tudom, miért akadtunk egymásra... Aztán piszkáltam őt, sokat. És visszakaptam; megcsalt. Mégsem lett vége. Azt hittem, túl tudom tenni magam ezen, de nem ment. Egy ilyen dolog megöli a bizalmat, folyton ott motoszkál az ember fejében. Utána pedig a sok felesleges várakozás... Amikor azt mondja, ekkora jön, és még két óra múlva sincs ott, amikor ebben a helyzetben nekem kell felhívni... Amikor az apja lekurváz a telefonban... Amikor azt hazudja, hogy megbeszélte otthon a dolgokat... Sok volt, mostanra túl sok lett. Megígérte, hogy változik. Sokszor megígérte. Mostanra elkezdett változni. Túl későn. Elfogyott a türelmem, a bizalmam... Szétcsúszott az egész.
Azért vannak érdekes dolgok. Amikor nem tudtam dönteni, nem tudtam rászánni magam a szakításra, amikor tele voltam félelemmel, akkor megkaptam azt a lökést, ami nagyon kellett ehhez a tetthez. Hogy miért pont úgy, ahogy? Nem tudom. Életemben először sikerült túl sokat innom. Hiba volt, igen. De végre kimondtam, átgondoltam, láttam kívülről, mi a helyzet: -Ez így nem megy tovább. Csak még jobban elromlana... Pedig mindenki azt hitte, hogy tökéletes minden. Az idillek mögött azonban mindig van valami sötét folt. Tudom.
Lezárult az elmúlt 16 hónap - és azt hiszem, sikerült kisírnom, kiírnom magamból, ami rossz volt. Kellett, hogy Valaki kézen fogjon, hogy meg merjem lépni ezt. Szakítani nehéz. Akármilyen rossz is a helyzet, az ember valamiért fél a változástól, fél az egyedülléttől, az újtól, attól, hogy mások mit is fognak szólni. Pedig van egy pont, ahol még normálisan meg lehet ezt lépni. Csak fel kell ismerni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése