Megyek az úton, és csak üvölt a zene a fülembe. Autók jönnek-mennek, elsodornak. Sodor a szél. A gondolataim száguldoznak. Szakítás, szerelem, (?), szakítás, düh, csalódás, vigasztalódás, esély... Miért teszem mindezt saját magammal? Bonyolítom az életem - de miért? Az út túloldala végtelenül messzinek tűnik. Pár méter - de átjutok-e valaha is?
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...