Rájöttem, hogy kb. az utóbbi két hétben egyre csak hülyülök. Ez a szomorú igazság. Az egy dolog, hogy az igazi kamaszodós éveim kimaradtak; lázadás volt, bulik, barátok, stb. nem, de az már nagyon ciki, hogy ezt 18-on túl akarom pótolni. Nem is akarom, csak valamiért így alakul, alakult. Szóval anno nagyon utáltam a vihogós, szerelmes tinilányokat. Helyette Én éjjelente titokban sírtam, vagdostam a felkaromat (mert ott nem látszik), evési zavaraim voltak... De megtanultam mosolyogni akkor is, ha fáj.
És mi lett most belőlem? Egy idegesítően vihorászó szerelmes tinilány. Aki elpirul, ha meglátja a Cukcsifiút, aki nem tud a jelenlétében a köszönésen kívül egy értelmes szót sem kinyögni, bár azt is csak félszegen, és egész órán bazsajog, ha csak Rágondol. Ciki. Én, az antiszociális, a világból kiábrándult, aki nem lesz soha többé szerelmes, mert az fáj... Most jól megkaptam. Még jó, hogy csak 16-nak látszom. Így annyira talán aki nem ismer, nem néz buta libának. Csak egy kicsit. De miért is foglalkozom még mindig mások véleményével? Miért akarom, hogy elismerjenek, tiszteljenek, azért, amit elértem... vagy legalább ne utáljanak?
Próbálok erősnek látszani, de egyre nehezebb fenntartani azt a képet, hogy nem bánt semmi. Dehogynem. Túl érzékeny alkat vagyok, csak nem szeretem kimutatni. Már az is rossz érzés, ha valaki kiabál velem. Utána órákig rossz a hangulatom. Magamba zuhanok teljesen. De azért... a látszatot tartom: erős vagyok. Szeretnék az lenni. Nem sírok mások előtt. Szerintem amikor valaki sír, akkor teljesen védtelen. Levetkőzteti a lelkét. A vetkőzéshez hasonlít leginkább, csak ott a test válik meztelenné. Egyiket se tehetjük akárki előtt bűntetlenül. Csak otthon, az ágyban, a plüssmacival. Ő hallgat...
És mi lett most belőlem? Egy idegesítően vihorászó szerelmes tinilány. Aki elpirul, ha meglátja a Cukcsifiút, aki nem tud a jelenlétében a köszönésen kívül egy értelmes szót sem kinyögni, bár azt is csak félszegen, és egész órán bazsajog, ha csak Rágondol. Ciki. Én, az antiszociális, a világból kiábrándult, aki nem lesz soha többé szerelmes, mert az fáj... Most jól megkaptam. Még jó, hogy csak 16-nak látszom. Így annyira talán aki nem ismer, nem néz buta libának. Csak egy kicsit. De miért is foglalkozom még mindig mások véleményével? Miért akarom, hogy elismerjenek, tiszteljenek, azért, amit elértem... vagy legalább ne utáljanak?
Próbálok erősnek látszani, de egyre nehezebb fenntartani azt a képet, hogy nem bánt semmi. Dehogynem. Túl érzékeny alkat vagyok, csak nem szeretem kimutatni. Már az is rossz érzés, ha valaki kiabál velem. Utána órákig rossz a hangulatom. Magamba zuhanok teljesen. De azért... a látszatot tartom: erős vagyok. Szeretnék az lenni. Nem sírok mások előtt. Szerintem amikor valaki sír, akkor teljesen védtelen. Levetkőzteti a lelkét. A vetkőzéshez hasonlít leginkább, csak ott a test válik meztelenné. Egyiket se tehetjük akárki előtt bűntetlenül. Csak otthon, az ágyban, a plüssmacival. Ő hallgat...
2 megjegyzés:
Engem sose zavart, ha mások előtt sírtam/sírok. Nem tudom, miért. Talán mert nem érdekelnek mások. Coelho írja A Zahirban, hogy ki mondta meg, hogy mit szabad tenni és mit nem? Ki mondta meg, hogy nem illik nyíltan sírni? Én is így vagyok vele. Állítsátok elém azt az embert.
Igazad van. Én sem azt mondtam, hogy nem szabad mások előtt sírni. Csak azt, hogy nekem ez ugyanolyan személyes, mint meztelenre vetkőzni valaki előtt.
Megjegyzés küldése