Boldogság?

Az elmúlt napok elég zűrösek voltak. Levált a térdporcom, hurrá! Fáj, azóta is fáj. Kedden éjfél előtt megkérdeztem Monique-omtól msn-en, milyen lenne kiugrani a harmadikról. Persze, tudtam, hogy semmi értelme sem lenne, de mégis. És Monique megmentett... Liliomomat még mindig imádom, és nagyon nehéz neki mostanában. Úgy szeretnék többet vele lenni, segíteni... De a harcait csak Ő maga vívhatja meg. Cukcsifiút nem tudom feledni... Nagyon magamba tudok zuhanni Tőle. És megrengette mostani (vagy már ez nem is a mostani?) világom alapjait. Szóval omlik minden... :) És én mosolygok. Sírok. Alvint hallgatok meg Linkin Parkot, meg Kispált, és sütivel vígasztalom magam, meg Zsiráffiúval.

Ma, április 10-én bodognak éreztem magam pár pillanatra veletek, Lányok! Köszönöm!!! Nem tudom, mi lesz ebből a szerelemből, azt tudom csak, hogy ez szerelem. Már nem tagadom ("ez nem lehet szerelem, de oly jó..." by Megara), tudom, hogy az. Van-e értelme? Van-e esély? Nem ezen múlik. Az előző, vagyis nemrég még egyetlen sem ezen múlott. Három év - reménytelenül. Utána pasik, akik lehet, hogy nem kellettek volna, noha nem bánom őket. Alakítottak a személyiségemen, nélkülük, és a fájdalom nélkül, amit okoztak, nem lennék ma az, aki vagyok. Ki is vagyok? Apám és a Degenerált szerint: öntelt kurva, önző dög, akaratos kislány... Szerintem egy egyre öntudatosabb ugyanakkor félénk, érzékeny Tafi. Hogy ez mit takar? Aki ismer, tudja. Szeretem a verseket, szeretem a Finlandiát, a banánt, a fagyit... És lesz nyelvpiercingem!!! Igen, anyukám is megengedte! 9.-es korom óta szeretnék, és azóta nem múlt az érzés, nem irtotta ki a vágyat sem a nadi, sem az eltelt majdnem négy év. Nem tudom, hogyan fog rá a környezetem reagálni... Kíváncsi vagyok...