Miért nem lehetek elég jó?

Napok óta nem írtam. Nem tudtam volna miről, önmagamat meg felesleges ismételni. Az agyam azonban egyfolytában kattogott. Hogy min? Lássuk csak... Azon, hogy mit nem tehettem meg és miért? Részint. Ártatlan, pici koromtól kilógtam a sorból. Másfél éves koromban súlyos B12-hiányom volt, az idegeim nem úgy fejlődtek, ahogy kellett volna (erről nem szoktam beszélni, de elég meghatározó). Kaptam szurikat... mégis még mindig sokkal érzékenyebb vagyok másoknál. Remegek a félelemtől, elájulok az undortól, megrezzenek a kanalak csörömpölésétől... A nagymamám mindig azt mondja, hogy világra való vagyok, csak nem erre. Igaza lehet. Lelkem gyermeki része még mindig hisz abban, hogy a tükör a Kapu egy másik világba. Ott talán Én vagyok boldog.

Allergiás és asztmás is voltam. Amikor a Többiek szépeket álmodtak, én az ágyamban fuldokoltam hajnalig. Szerettem volna olyan lenni, mint ők: játszani, futni velük, nevetni... De sajna nem lehetett. Máig ügyetlennek érzem magam. A többiek táncoltak, zeneórára jártak. Én orvosi vizsgálatokra. A légzésfunkcióm nem érte el a mérhető értéket. Csak álmodhattam arról, hogy egyszer én is a többi gyerekkel játszhatok. Hogy nem nevetnek ki, amikor megpróbálok beállni a Sorba.

Ma már én is táncolhatnék, élhetnék, de nem merek. Nem csak az önbizalomhiányom gátol ebben. Miért nem tudok táncolni? Miért nincs mozgáskoordinációm? Úgy szeretnék szép hangot, szeretnék énekelni... De nem lehet. Nap mint nap csodálatos lányok vesznek körül. Szépek, kecsesek, csengő hangon énekelnek, felszabadultan táncolnak... Én pedig... Alacsony vagyok, vastagok a csontjaim... Soha nem leszek nőiesen törékeny. Hiába bulímia, torna itthon... Soha nem fogok tudni szépen énekelni. A hangomat a kiskoromban szedett hörgőtágítók tönkrevágták. A mozgáskézség pedig fiatalon alakul ki. Csakhogy nekem kimaradt. Úgy irigylem azokat a lányokat, akik tudnak táncolni. Hiába szeretném, meg sem merem próbálni. Mi van, ha kinevetnek? Pedig jövőre szalagavatón táncolni akarok! Nem tudom, merek-e egyáltalán jelentkezni majd.

Hibás vagyok, nem is tagadhatnám. Fizikailag és lelkileg is. Más értelemben pedig hibás vagyok az egész helyzetért. Miért kellett nekem megszületni, mikor engem nem is terveztek? Már akkor is önző, akaratos dög voltam, ahogy most is. Ráerőltetem magam másokra. Látom a hamis mosolyt az arcokon; csak teher vagyok mindenkinek. De lehetek-e így valaha boldog? Rátalálhatok-e boldogságra? Nem hiszem. Túlzottan vágyom mások szeretetére, de nem kaphatom meg. Az én életem azonban egyedül... :( Kapcsolatok... Van olyan, akinek kellenék... Kihasználhatnám, játszhatnék szerepet. És utálnám érte magam. Szerelmes vagyok. Egy fiúba, aki lehet, hogy ugyanúgy utál engem, mint a többiek. Lehet, hogy ugyanolyan idegesítőnek tart. Amikor ebbe belegondolok, hihetetlen fájdalmat érzek a szívemben. Ez már fizikai fájdalom. Sírnék, zokognék, de nem merek. Napok óta a sírás szélén állva dacolok önmagammal; félek, hogy ha elkezdeném, nem tudom majd abbahgyni. Ezért inkább magamba fojtom. De bánatom óceánja egyre nő... Mi lesz, ha kiárad?!