Az ember társas lény

Én nem biztos. Nem tudom, léteznek-e igaz kapcsolatok. Nem láttam még olyat. Nem is tapasztaltam. Csak városi legenda. És igen, van néhány Királylány, akikért eljön a Herceg. És vannak, akik már kislányként is arról álmodoznak, hogy lesz férjük, házuk, gyerekeik, és persze egy hűséges kutyusuk... Nekem mindez valahogy kimaradt. Mentsük meg a Földet a pusztulástól, igen, menjünk az Északi-sarkra, küzdjünk a gonosz erőkkel, számoljuk fel az éhezést, gyógyítsunk skizofréneket... Mert miért ne?!
Miért kellett a vikingeknek hajunknál fogva vonszolni az oltárhoz a Kiszemeltet? Miért a lányszöktetés, miért a meggyűrűzés? A Babaház, a kacsalábon forgó palota, a kalitka...

Melyik az ösztönünk: a menekülés vagy a kötődés?

"Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd..." (Csehov)

Milyen is vagyok?

Néha ördög, néha angyal,

Néha bevonnád arannyal,

Néha szurok, meg toll kéne,

Hogy azt kenjed a képére,

Néha hívod, néha bánod,

Hogy meglátta a napvilágot.

Néha megtipor a lába,

Néha büszkén nézel rája,

Néha vonz, és néha taszít,

Ragyogása néha vakít.

Néha vár, és néha várat.

Néha birtokolhatsz százat.

Néha száz vesz birtokába,

Néha csak egy ejt fogságba.

Néha ostoba az arca,

Néha ez csak álca rajta.

Néha sír, és néha kacag,

Néha boldog dalra fakad,

Néha mérges, néha fáradt,

Néha kincs a világnak.

Néha átok, néha áldás.

Néha csak egy néma kiáltás...

Honnan jöttünk - merre tartunk? Kik vagyunk?

Az emberiség nagy kérdései. Valamiféle egyetemes választ látok, de hogy én ki vagyok, na és honnan - hová... Nem tudom. Egy bizonytalan kislány vagyok. Amit, ahogy eddig csináltam, nem volt jó, már nem működik. Kezdek máshogy állni a dolgokhoz, változom, de egyre nehezebb, egyre több emiatt a súrlódás. És ettől egyre bizonytalanabb leszek. Megkérdőjeleződött az értékrendem, az énképem, a világképem, Minden. Lehet, hogy amit eddig gondoltam a világról, amit eddig hittem önmagamról, az mind tévedés volt. A világ nem gonosz. Az emberek (talán) nem akarnak bántani. És talán nem is vagyok egy önző korcs kis dög. Talán...

Élvezd, hogy élvezem,

fájd, hogy félek,

lásd, hogy szenvedek,

szeretlek, gyűlöllek,

sírok utánad, érted

szeretlek.

Taszíts a porba,

szegezz kést a szívemhez,

nyald le kicsorduló vércseppjeim

mossák könnyeid - fájdalmamat.

Hazudd, hogy örökké,

mondd, hogy soha,

hogy senki más - csak én

most, mindig, mikor megcsúszik

a kezed. A kés belém hatol.

Kicsit meghalunk...

Annyira felgyorsultak a dolgok...

Tele vagyok hibákkal. Mint mindenki más - szerintem. Mások mégis elégedettnek tűnnek magukkal, az életükkel, stb. Én pedig rossz vagyok: hazudok (magamnak is), üvöltök, ha fáj, ha bánt, önző vagyok, átgázolok másokon... Nem tudom, én gondolom-e mindezt, vagy csak annyian mondták rám, hogy mindezt integráltam a személyiségképembe... Ennek ellenére mostanában kezdem szeretni magam. Le is egoistáztak néhányan már :S

Pedig ez nem egoizmus szerintem. Ez lenne a helyes, az elérendő... Ennek ellenére olykor még bűntudatom is van, amikor megdicsérem magam, amikor sikerül vmi, amikor a tükörbe pillantok, és elmosolyodom... Hjajjj, lehet, ezért kellenék néhányaknak. És kelleni jó érzés. Nem igazán kaptam meg soha (azt a szeretetet), amire vágytam (volna). És most ezek az álszeretések jól esnek. Kelleni-játszani-szeretni. Apakomplexus a köbön amúgy a tankönyveim szerint... - a nő kelleti magát, de a szexet megtagadja - .... Hááááát :P

A tél amúgy is a befelé fordulás időszaka. Olvasni akarok, forró teát szürcsölni, ücsörögni hóesést lesve, gesztenyepüré*-*, beszélgetések, msn... Jó lenne mindez valakivel... Összebújni, együtt szundizni nagyokat (mert megnyugtat), egymás szemében elmerülni... De minden csak a szex körül forog. Miért baj, ha az érzelmeket előbbre helyezem - helyezném? Igen, kellenék - egy estére (többre) - de Rám senki sem kíváncsi. Ez így nem megy.

Úgy néz ki, végképp lezárul egy hosszú időszak az életemben. Reménytelen (?) szerelem - vagy csak beteljesületlen? Nem is tudom. Kezdem elengedni, felfogni, hogy nem lesz ebből semmi. Mégsem fáj annyira, amennyire akarom, hogy fájjon.

"Sötéééét van akkor, amikor vééége van, rohadt sötééét, mer' a szem csukva van. Belül meg mind1 milyen fééények ééégnek..."

Mindjárt indulok interjúzni. Este nyolc. Oktogon. Kicsit félek este egyedül mászkálni a városban. Hazafele még furább lesz...

Gondolatok sora

Túl sokan hagyták lábnyomukat a lelkemen.
Begyógyulnak-e ezek a sebek valaha?
Igyekszem nem nyalogtani őket,
továbblépni.
De azt veszem észre, hogy nem tudok bízni.
Nem úgy, ahogy kellene.

Amikor nem hív, nem ír,
kételkedem.
Nem tudom, elég jó vagyok-e,
megfelelnék-e bárkinek.
Most. Majd. Valaha.
Nehéz fájdalmak hasítanak belém:
ütések, pofonok, lélek-sebek.

Mert lehet könnyek nélkül is sírni...

Szerelem

Sírok és ráz a hideg

egyedül vagyok

senki sem érti meg

hogy a szívem vacog

mitől nem tudom

csak érzem hogy fáj

a szakadék szélén járok

magával ránt

a mély átölel megsebez

szúr mélybe hull

mint apró porszem

tűnök el s nem értem

miért csak ennyi volt

az életem

Jönnek a gondok. Egyre kevésbé érzem magam kompetensnek bármiben is. Egyre kevésbé tudom, jó helyen vagyok-e. Nem tudom, mit akarok. Mit keresek én itt? És miért? Van-e bárminek értelme az életemben? Volt-e valaha értelme valaminek?

Miért, mikor, hogyan és hol? És mikor, miért, mit, hol és hogyan nem? Vannak dolgok, melyeket nem tettem meg, és még mindig bánok. Most jönnek vissza ezek a dolgok. Talán nem éltem ki magam. Túl korán kellett felnőnöm. A szikla tetején állva rugdostam a köveket a mélybe, amikor mások még otthon játszottak. Anyuék veszekedéseit hallgattam éjjelente, amikor mások szépeket álmodtak. Barlangászok között voltam hétvégente, amikor mások a rokonaikat látogatták meg. Egy kis deviancia... Nem illettem bele a sorba. Kilógok, kiálltam a sorból. Jobb ez így? Nem tudom. Nem lehet visszacsinálni. Sok dolgot nem értek, nem éltem át, ami másoknak természetes. De megtanultam küzdeni - "Oldd meg magad". Ennyit a szocializációról.

Megyek az úton, és csak üvölt a zene a fülembe. Autók jönnek-mennek, elsodornak. Sodor a szél. A gondolataim száguldoznak. Szakítás, szerelem, (?), szakítás, düh, csalódás, vigasztalódás, esély... Miért teszem mindezt saját magammal? Bonyolítom az életem - de miért? Az út túloldala végtelenül messzinek tűnik. Pár méter - de átjutok-e valaha is?
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...

Hááát...

Szóval mi van akkor, ha az ember lánya két hete nem találkozott a kedvesével?

Részletek 2

Az elején kezdve... Szeptember elsején jöttünk össze. Vagyis nem ez az eleje. Augusztus 10-én, munka közben találkoztunk először, én épp kapcsolati válságban voltam (ez a tudom, hogy mit kellene tenni, de nem akarom belátni már egy hónapja), és szerintem nem voltam túl kedves... Pedig haza is vittek. Aztán 12-én, csütörtökön sétáltunk hármasban, Balcsi-part, vodka... Igen, két deci vodka körülbelül negyed óra alatt, majdnem éhgyomorra. Ügyes kislány vagyok. Szét voltam csúszva - nagyon. Nem vettek fel az első helyre, amit megjelöltem (két ponttal maradtam le), családi gondok, és persze a rám váró szakítás... Igen, rosszul lettem, hánytam, vigyáztak rám, próbáltak megetetni, és aludtam is. Kellett ez az egész. Sok dolog kitisztult az émelygő és kissé zavaros fejemben. Ja, és úgy lenyúztam a könyököm, hogy még mindig sebes kicsit.
Szóval valahogy így kezdődött. Semmi megjátszás. Semmi álarc. Pedig az utóbbi időben nem sokan láttak igazán engem. Itt, a blogon önmagam vagyok (meg némi fikció), de az életben ez ez nem nagyon ment egy ideje. Most változnak a dolgok. Álarc nélkül - én - vagyok. A suliban, itthon, otthon, az utcán, a kapcsolatomban. Aztán jött és ment sok sms, közben szakítottam Ádámmal, apuéknál voltak gondok, sok kiabálás, zajlott az élet.

Részlet (az elmúlt három hétből)

Az egyetem jó, és sok, és fárasztó, de végtére is jó.
Bocsi, hogy eltűntem, augusztus 31-én költöztem, azóta nem volt gépem meg netem, de most már végre van!
Hétvégén megfáztam, hétfőn lázasan mentem be anatómiára, de kedd óta már egész jól vagyok. Az anatómiát sotés prof tartja, és lesz két írábeli vizsga, meg szóbeli is, a vizsgák egymás feltételei sorban, és a SOTE-n kell vizsgáznunk a sotésokkal együtt. Azért vicces, hogy "ingyenélő bölcsészként" ugyanazt kell tudnom anatómiából, mint egy leendő orvosnak.
Sok tárgyam van (egyelőre 14), fárasztó, hosszú napok, de legalább azt csinálom, amit szeretek/szeretnék. Fura mondjuk így egyedül a nagyvárosban, bár, a suliban már nem vagyok annyira egyedül.

Neptun

Ma 9 órakor kezdődik a tárgyfelvétel!!!!!!!!!!!

A legjobb barátnőmnek

Nagyon jó volt a tegnap estém :)

Koccintottunk a születésnapunkra Monique-kal és az anyukájával. Lájmos Finlandia... Aztán átbeszélgettük az egész estét úgy hajnali fél kettőig. Nagyon kellett már ez, végre volt kinek elmondanom dolgokat, volt, aki meghallgasson, tanácsot adjon, átöleljen, elfogadjon és magamért szeressen. A hibáimmal együtt. A rossz döntéseimmel együtt. Végre volt egy napom, amikor senki nem b.....atott, senki sem vágta a fejemhez az összes ballépésemet és bénaságomat.

Rég nem találkoztunk már. Igen, tudom, az én hibám. Nem értem rá, tanultam, a kapcsolatommal foglalkoztam, túl sok időt öltem felesleges dolgokba. Pedig a barátságunk fontos. Nagyon-nagyon. Nem szabad, hogy ennyi ideig ne találkozzunk. És mégis... mintha öt perce váltunk volna csak el. Azonnal ráhangolódunk egymásra. Te adtad nekem az utóbbi időben a legjobb tanácsot. Köszönöm! És azt is köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy átölelsz :)

Éberség

Hogy lehet nem észrevenni valamit, ami azért elég jellegzetes? És illegális? És ez mindegy is. De akkor hogy is van ez, hogy ő mindent lát???

...

Most lett vége a tűzijátéknak itt, Ajkán. Már harmadik éve egyedül vagyok ezen a napon mindig. Furcsa, nem tudom, miért alakul így. Ráadásul tegnap apum felesége is elköltözött, kisöcsémmel együtt. A legjobb, hogy múlt pénteken még ő beszélt nekem arról, hogy hogy kell lezárni egy kapcsolatot, meg megbeszélni a dolgokat.

Rég voltam olyan ideges, mint ma. Kedvem volt a falhoz csapkodni a dolgokat, sajna, erről le kellett végül tennem. Hogy jön Ő ahhoz, hogy beleszóljon abba, mit csinálok, mikor Ő se jobb? Ő beszél arról, hogy én hazudozom, mikor semmit sem tud arról, mit is csinálnak a gyerekei, amikor épp nem látja őket? Érdekes... Utálom a képmutatást, de nagyon.