2011. január 6., csütörtök
2011. január 5., szerda
Tele vagyok hibákkal. Mint mindenki más - szerintem. Mások mégis elégedettnek tűnnek magukkal, az életükkel, stb. Én pedig rossz vagyok: hazudok (magamnak is), üvöltök, ha fáj, ha bánt, önző vagyok, átgázolok másokon... Nem tudom, én gondolom-e mindezt, vagy csak annyian mondták rám, hogy mindezt integráltam a személyiségképembe... Ennek ellenére mostanában kezdem szeretni magam. Le is egoistáztak néhányan már :S
Pedig ez nem egoizmus szerintem. Ez lenne a helyes, az elérendő... Ennek ellenére olykor még bűntudatom is van, amikor megdicsérem magam, amikor sikerül vmi, amikor a tükörbe pillantok, és elmosolyodom... Hjajjj, lehet, ezért kellenék néhányaknak. És kelleni jó érzés. Nem igazán kaptam meg soha (azt a szeretetet), amire vágytam (volna). És most ezek az álszeretések jól esnek. Kelleni-játszani-szeretni. Apakomplexus a köbön amúgy a tankönyveim szerint... - a nő kelleti magát, de a szexet megtagadja - .... Hááááát :P
A tél amúgy is a befelé fordulás időszaka. Olvasni akarok, forró teát szürcsölni, ücsörögni hóesést lesve, gesztenyepüré*-*, beszélgetések, msn... Jó lenne mindez valakivel... Összebújni, együtt szundizni nagyokat (mert megnyugtat), egymás szemében elmerülni... De minden csak a szex körül forog. Miért baj, ha az érzelmeket előbbre helyezem - helyezném? Igen, kellenék - egy estére (többre) - de Rám senki sem kíváncsi. Ez így nem megy.
Úgy néz ki, végképp lezárul egy hosszú időszak az életemben. Reménytelen (?) szerelem - vagy csak beteljesületlen? Nem is tudom. Kezdem elengedni, felfogni, hogy nem lesz ebből semmi. Mégsem fáj annyira, amennyire akarom, hogy fájjon.
"Sötéééét van akkor, amikor vééége van, rohadt sötééét, mer' a szem csukva van. Belül meg mind1 milyen fééények ééégnek..."
2010. november 26., péntek
2010. november 23., kedd
Gondolatok sora
Túl sokan hagyták lábnyomukat a lelkemen.
Begyógyulnak-e ezek a sebek valaha?
Igyekszem nem nyalogtani őket,
továbblépni.
De azt veszem észre, hogy nem tudok bízni.
Nem úgy, ahogy kellene.
Amikor nem hív, nem ír,
kételkedem.
Nem tudom, elég jó vagyok-e,
megfelelnék-e bárkinek.
Most. Majd. Valaha.
Nehéz fájdalmak hasítanak belém:
ütések, pofonok, lélek-sebek.
Begyógyulnak-e ezek a sebek valaha?
Igyekszem nem nyalogtani őket,
továbblépni.
De azt veszem észre, hogy nem tudok bízni.
Nem úgy, ahogy kellene.
Amikor nem hív, nem ír,
kételkedem.
Nem tudom, elég jó vagyok-e,
megfelelnék-e bárkinek.
Most. Majd. Valaha.
Nehéz fájdalmak hasítanak belém:
ütések, pofonok, lélek-sebek.
2010. november 22., hétfő
Szerelem
Sírok és ráz a hideg
egyedül vagyok
senki sem érti meg
hogy a szívem vacog
mitől nem tudom
csak érzem hogy fáj
a szakadék szélén járok
magával ránt
a mély átölel megsebez
szúr mélybe hull
mint apró porszem
tűnök el s nem értem
miért csak ennyi volt
az életem
Jönnek a gondok. Egyre kevésbé érzem magam kompetensnek bármiben is. Egyre kevésbé tudom, jó helyen vagyok-e. Nem tudom, mit akarok. Mit keresek én itt? És miért? Van-e bárminek értelme az életemben? Volt-e valaha értelme valaminek?
Miért, mikor, hogyan és hol? És mikor, miért, mit, hol és hogyan nem? Vannak dolgok, melyeket nem tettem meg, és még mindig bánok. Most jönnek vissza ezek a dolgok. Talán nem éltem ki magam. Túl korán kellett felnőnöm. A szikla tetején állva rugdostam a köveket a mélybe, amikor mások még otthon játszottak. Anyuék veszekedéseit hallgattam éjjelente, amikor mások szépeket álmodtak. Barlangászok között voltam hétvégente, amikor mások a rokonaikat látogatták meg. Egy kis deviancia... Nem illettem bele a sorba. Kilógok, kiálltam a sorból. Jobb ez így? Nem tudom. Nem lehet visszacsinálni. Sok dolgot nem értek, nem éltem át, ami másoknak természetes. De megtanultam küzdeni - "Oldd meg magad". Ennyit a szocializációról.
2010. november 9., kedd
Megyek az úton, és csak üvölt a zene a fülembe. Autók jönnek-mennek, elsodornak. Sodor a szél. A gondolataim száguldoznak. Szakítás, szerelem, (?), szakítás, düh, csalódás, vigasztalódás, esély... Miért teszem mindezt saját magammal? Bonyolítom az életem - de miért? Az út túloldala végtelenül messzinek tűnik. Pár méter - de átjutok-e valaha is?
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...
Meg tudok-e felelni valaha is a társadalomnak, a családomnak, valakinek...? Én, aki soha nem voltam elég jó sehol, senkinek. Nem tanultam meg, milyen, amikor szeretnek és elfogadnak. Tényleg nem tudom, milyen érzés. Apukám soha nem mondta, hogy szép vagyok, vagy hogy okos vagyok, vagy ... Senki nem mondott ilyet, ha jobban belegondolok. Nem is vagyok szép. Nem látom magam annak, noha mostanában mondják olykor. Ez veszélyes... Mi lesz, ha elhiszem? Mi lesz, ha lesz végre önbizalmam? Mi lesz, ha végre valaki úgy fog szeretni, ahogy én őt, és ha azt a valakit tudnám viszontszeretni?
És csak imbolygok az út két oldala között. Sehova nem köt semmi, sehova nem tartozom. Kívülálló vagyok. Idegen. Nehéz ezt szavakba önteni. Csak megyek és megyek, és mindenütt ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, a szagok, a hangok, és mindez tőlem mégis messze van. És olykor annyira szeretnék csak leülni és sírni, de már ez se megy. Csak nézek magam elé, és talán soha nem érek át a túloldalra...
2010. szeptember 26., vasárnap
2010. szeptember 24., péntek
2010. szeptember 19., vasárnap
Részletek 2
Az elején kezdve... Szeptember elsején jöttünk össze. Vagyis nem ez az eleje. Augusztus 10-én, munka közben találkoztunk először, én épp kapcsolati válságban voltam (ez a tudom, hogy mit kellene tenni, de nem akarom belátni már egy hónapja), és szerintem nem voltam túl kedves... Pedig haza is vittek. Aztán 12-én, csütörtökön sétáltunk hármasban, Balcsi-part, vodka... Igen, két deci vodka körülbelül negyed óra alatt, majdnem éhgyomorra. Ügyes kislány vagyok. Szét voltam csúszva - nagyon. Nem vettek fel az első helyre, amit megjelöltem (két ponttal maradtam le), családi gondok, és persze a rám váró szakítás... Igen, rosszul lettem, hánytam, vigyáztak rám, próbáltak megetetni, és aludtam is. Kellett ez az egész. Sok dolog kitisztult az émelygő és kissé zavaros fejemben. Ja, és úgy lenyúztam a könyököm, hogy még mindig sebes kicsit.
Szóval valahogy így kezdődött. Semmi megjátszás. Semmi álarc. Pedig az utóbbi időben nem sokan láttak igazán engem. Itt, a blogon önmagam vagyok (meg némi fikció), de az életben ez ez nem nagyon ment egy ideje. Most változnak a dolgok. Álarc nélkül - én - vagyok. A suliban, itthon, otthon, az utcán, a kapcsolatomban. Aztán jött és ment sok sms, közben szakítottam Ádámmal, apuéknál voltak gondok, sok kiabálás, zajlott az élet.
Szóval valahogy így kezdődött. Semmi megjátszás. Semmi álarc. Pedig az utóbbi időben nem sokan láttak igazán engem. Itt, a blogon önmagam vagyok (meg némi fikció), de az életben ez ez nem nagyon ment egy ideje. Most változnak a dolgok. Álarc nélkül - én - vagyok. A suliban, itthon, otthon, az utcán, a kapcsolatomban. Aztán jött és ment sok sms, közben szakítottam Ádámmal, apuéknál voltak gondok, sok kiabálás, zajlott az élet.
2010. szeptember 18., szombat
Részlet (az elmúlt három hétből)
Az egyetem jó, és sok, és fárasztó, de végtére is jó.
Bocsi, hogy eltűntem, augusztus 31-én költöztem, azóta nem volt gépem meg netem, de most már végre van!
Hétvégén megfáztam, hétfőn lázasan mentem be anatómiára, de kedd óta már egész jól vagyok. Az anatómiát sotés prof tartja, és lesz két írábeli vizsga, meg szóbeli is, a vizsgák egymás feltételei sorban, és a SOTE-n kell vizsgáznunk a sotésokkal együtt. Azért vicces, hogy "ingyenélő bölcsészként" ugyanazt kell tudnom anatómiából, mint egy leendő orvosnak.
Sok tárgyam van (egyelőre 14), fárasztó, hosszú napok, de legalább azt csinálom, amit szeretek/szeretnék. Fura mondjuk így egyedül a nagyvárosban, bár, a suliban már nem vagyok annyira egyedül.
Bocsi, hogy eltűntem, augusztus 31-én költöztem, azóta nem volt gépem meg netem, de most már végre van!
Hétvégén megfáztam, hétfőn lázasan mentem be anatómiára, de kedd óta már egész jól vagyok. Az anatómiát sotés prof tartja, és lesz két írábeli vizsga, meg szóbeli is, a vizsgák egymás feltételei sorban, és a SOTE-n kell vizsgáznunk a sotésokkal együtt. Azért vicces, hogy "ingyenélő bölcsészként" ugyanazt kell tudnom anatómiából, mint egy leendő orvosnak.
Sok tárgyam van (egyelőre 14), fárasztó, hosszú napok, de legalább azt csinálom, amit szeretek/szeretnék. Fura mondjuk így egyedül a nagyvárosban, bár, a suliban már nem vagyok annyira egyedül.
2010. augusztus 27., péntek
2010. augusztus 26., csütörtök
A legjobb barátnőmnek
Nagyon jó volt a tegnap estém :)
Koccintottunk a születésnapunkra Monique-kal és az anyukájával. Lájmos Finlandia... Aztán átbeszélgettük az egész estét úgy hajnali fél kettőig. Nagyon kellett már ez, végre volt kinek elmondanom dolgokat, volt, aki meghallgasson, tanácsot adjon, átöleljen, elfogadjon és magamért szeressen. A hibáimmal együtt. A rossz döntéseimmel együtt. Végre volt egy napom, amikor senki nem b.....atott, senki sem vágta a fejemhez az összes ballépésemet és bénaságomat.
Rég nem találkoztunk már. Igen, tudom, az én hibám. Nem értem rá, tanultam, a kapcsolatommal foglalkoztam, túl sok időt öltem felesleges dolgokba. Pedig a barátságunk fontos. Nagyon-nagyon. Nem szabad, hogy ennyi ideig ne találkozzunk. És mégis... mintha öt perce váltunk volna csak el. Azonnal ráhangolódunk egymásra. Te adtad nekem az utóbbi időben a legjobb tanácsot. Köszönöm! És azt is köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy átölelsz :)
Koccintottunk a születésnapunkra Monique-kal és az anyukájával. Lájmos Finlandia... Aztán átbeszélgettük az egész estét úgy hajnali fél kettőig. Nagyon kellett már ez, végre volt kinek elmondanom dolgokat, volt, aki meghallgasson, tanácsot adjon, átöleljen, elfogadjon és magamért szeressen. A hibáimmal együtt. A rossz döntéseimmel együtt. Végre volt egy napom, amikor senki nem b.....atott, senki sem vágta a fejemhez az összes ballépésemet és bénaságomat.
Rég nem találkoztunk már. Igen, tudom, az én hibám. Nem értem rá, tanultam, a kapcsolatommal foglalkoztam, túl sok időt öltem felesleges dolgokba. Pedig a barátságunk fontos. Nagyon-nagyon. Nem szabad, hogy ennyi ideig ne találkozzunk. És mégis... mintha öt perce váltunk volna csak el. Azonnal ráhangolódunk egymásra. Te adtad nekem az utóbbi időben a legjobb tanácsot. Köszönöm! És azt is köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy átölelsz :)
2010. augusztus 23., hétfő
Éberség
Hogy lehet nem észrevenni valamit, ami azért elég jellegzetes? És illegális? És ez mindegy is. De akkor hogy is van ez, hogy ő mindent lát???
2010. augusztus 20., péntek
...
Most lett vége a tűzijátéknak itt, Ajkán. Már harmadik éve egyedül vagyok ezen a napon mindig. Furcsa, nem tudom, miért alakul így. Ráadásul tegnap apum felesége is elköltözött, kisöcsémmel együtt. A legjobb, hogy múlt pénteken még ő beszélt nekem arról, hogy hogy kell lezárni egy kapcsolatot, meg megbeszélni a dolgokat.
Rég voltam olyan ideges, mint ma. Kedvem volt a falhoz csapkodni a dolgokat, sajna, erről le kellett végül tennem. Hogy jön Ő ahhoz, hogy beleszóljon abba, mit csinálok, mikor Ő se jobb? Ő beszél arról, hogy én hazudozom, mikor semmit sem tud arról, mit is csinálnak a gyerekei, amikor épp nem látja őket? Érdekes... Utálom a képmutatást, de nagyon.
Rég voltam olyan ideges, mint ma. Kedvem volt a falhoz csapkodni a dolgokat, sajna, erről le kellett végül tennem. Hogy jön Ő ahhoz, hogy beleszóljon abba, mit csinálok, mikor Ő se jobb? Ő beszél arról, hogy én hazudozom, mikor semmit sem tud arról, mit is csinálnak a gyerekei, amikor épp nem látja őket? Érdekes... Utálom a képmutatást, de nagyon.
2010. augusztus 19., csütörtök
2010. augusztus 18., szerda
Vége...
Tegnap szakítottam... Pont 16 hónaposak lettünk. Stílusos volt. Volt kiabálás (ő velem), volt sértődés (én rá), volt idegesség (mindketten), és aztán volt mosoly is. Talán most ez volt a legjobb megoldás, talán nem hibáztam.
Igazából hibásnak érzem magam abban, hogy ez így alakult. Rosszkor kezdtük el, rosszul kezdtük el. Szerettem volna - valaki mást. Itthon egyfolytában ment a veszekedés, anyumat sokat bántotta az embere, ki voltam készülve. Kellett, hogy valaki szeressen. Nem tudom, miért akadtunk egymásra... Aztán piszkáltam őt, sokat. És visszakaptam; megcsalt. Mégsem lett vége. Azt hittem, túl tudom tenni magam ezen, de nem ment. Egy ilyen dolog megöli a bizalmat, folyton ott motoszkál az ember fejében. Utána pedig a sok felesleges várakozás... Amikor azt mondja, ekkora jön, és még két óra múlva sincs ott, amikor ebben a helyzetben nekem kell felhívni... Amikor az apja lekurváz a telefonban... Amikor azt hazudja, hogy megbeszélte otthon a dolgokat... Sok volt, mostanra túl sok lett. Megígérte, hogy változik. Sokszor megígérte. Mostanra elkezdett változni. Túl későn. Elfogyott a türelmem, a bizalmam... Szétcsúszott az egész.
Azért vannak érdekes dolgok. Amikor nem tudtam dönteni, nem tudtam rászánni magam a szakításra, amikor tele voltam félelemmel, akkor megkaptam azt a lökést, ami nagyon kellett ehhez a tetthez. Hogy miért pont úgy, ahogy? Nem tudom. Életemben először sikerült túl sokat innom. Hiba volt, igen. De végre kimondtam, átgondoltam, láttam kívülről, mi a helyzet: -Ez így nem megy tovább. Csak még jobban elromlana... Pedig mindenki azt hitte, hogy tökéletes minden. Az idillek mögött azonban mindig van valami sötét folt. Tudom.
Lezárult az elmúlt 16 hónap - és azt hiszem, sikerült kisírnom, kiírnom magamból, ami rossz volt. Kellett, hogy Valaki kézen fogjon, hogy meg merjem lépni ezt. Szakítani nehéz. Akármilyen rossz is a helyzet, az ember valamiért fél a változástól, fél az egyedülléttől, az újtól, attól, hogy mások mit is fognak szólni. Pedig van egy pont, ahol még normálisan meg lehet ezt lépni. Csak fel kell ismerni.
Igazából hibásnak érzem magam abban, hogy ez így alakult. Rosszkor kezdtük el, rosszul kezdtük el. Szerettem volna - valaki mást. Itthon egyfolytában ment a veszekedés, anyumat sokat bántotta az embere, ki voltam készülve. Kellett, hogy valaki szeressen. Nem tudom, miért akadtunk egymásra... Aztán piszkáltam őt, sokat. És visszakaptam; megcsalt. Mégsem lett vége. Azt hittem, túl tudom tenni magam ezen, de nem ment. Egy ilyen dolog megöli a bizalmat, folyton ott motoszkál az ember fejében. Utána pedig a sok felesleges várakozás... Amikor azt mondja, ekkora jön, és még két óra múlva sincs ott, amikor ebben a helyzetben nekem kell felhívni... Amikor az apja lekurváz a telefonban... Amikor azt hazudja, hogy megbeszélte otthon a dolgokat... Sok volt, mostanra túl sok lett. Megígérte, hogy változik. Sokszor megígérte. Mostanra elkezdett változni. Túl későn. Elfogyott a türelmem, a bizalmam... Szétcsúszott az egész.
Azért vannak érdekes dolgok. Amikor nem tudtam dönteni, nem tudtam rászánni magam a szakításra, amikor tele voltam félelemmel, akkor megkaptam azt a lökést, ami nagyon kellett ehhez a tetthez. Hogy miért pont úgy, ahogy? Nem tudom. Életemben először sikerült túl sokat innom. Hiba volt, igen. De végre kimondtam, átgondoltam, láttam kívülről, mi a helyzet: -Ez így nem megy tovább. Csak még jobban elromlana... Pedig mindenki azt hitte, hogy tökéletes minden. Az idillek mögött azonban mindig van valami sötét folt. Tudom.
Lezárult az elmúlt 16 hónap - és azt hiszem, sikerült kisírnom, kiírnom magamból, ami rossz volt. Kellett, hogy Valaki kézen fogjon, hogy meg merjem lépni ezt. Szakítani nehéz. Akármilyen rossz is a helyzet, az ember valamiért fél a változástól, fél az egyedülléttől, az újtól, attól, hogy mások mit is fognak szólni. Pedig van egy pont, ahol még normálisan meg lehet ezt lépni. Csak fel kell ismerni.
2010. augusztus 16., hétfő
N6
A lányok, ha valami baj van az életükben, a hajukkal csinálnak valamit. Levágatják, új fazonra váltanak, befestik...Kell a változás...
Hazafele aludtam a buszon, és úgy ébredtem fel, hogy hajfestéket kell vennem, ha még nyitva van valamelyik üzlet hazafele. Végül egy középszőke árnyalatot találtam, amely megtetszett. Nem tudom, milyen lesz a hajamon. Kicsit félek is tőle. Mennyivel lesz világosabb a hajszínem, vagy épp lesz-e bármi változás. Mégis úgy érzem, hogy ez most kell nekem. Tudom, hogy fura, bizonyára férfiként ezt elég nehéz lehet megérteni. A férfiak, ha valami probléma adódik az életükben, fizikailag próbálják levezetni a dühüket, a stresszt, a csalódottságot. Elmennek kondizni, vadászni, extrém sportba kezdenek... Mi, nők mások vagyunk. A külsőnk megváltoztatásával úgy érezzük, valahogy belül is változunk, könnyebb lerázni a terheket. Olyan ez, mint a vedlés; megújulás.
Megyek hajat festeni :)
Hazafele aludtam a buszon, és úgy ébredtem fel, hogy hajfestéket kell vennem, ha még nyitva van valamelyik üzlet hazafele. Végül egy középszőke árnyalatot találtam, amely megtetszett. Nem tudom, milyen lesz a hajamon. Kicsit félek is tőle. Mennyivel lesz világosabb a hajszínem, vagy épp lesz-e bármi változás. Mégis úgy érzem, hogy ez most kell nekem. Tudom, hogy fura, bizonyára férfiként ezt elég nehéz lehet megérteni. A férfiak, ha valami probléma adódik az életükben, fizikailag próbálják levezetni a dühüket, a stresszt, a csalódottságot. Elmennek kondizni, vadászni, extrém sportba kezdenek... Mi, nők mások vagyunk. A külsőnk megváltoztatásával úgy érezzük, valahogy belül is változunk, könnyebb lerázni a terheket. Olyan ez, mint a vedlés; megújulás.
Megyek hajat festeni :)
2010. augusztus 14., szombat
Újratöltve
Azt hiszem, újra elkezdek blogolni. Még jó, hogy nem töröltem eddig magam :)
Sok most bennem a megválaszolatlan kérdés, túl nagy a zűrzavar, és muszáj írnom, különben szétcsúszok. Miért van, hogy szerepet kell játszanunk az életben? Kinek jó ez? Miért játsszam, hogy boldog és elégedett vagyok, amikor nem, hogy jó ez az élet, amikor nem, hogy nem félek semmitől, noha tele vagyok félelemmel?
Sok most bennem a megválaszolatlan kérdés, túl nagy a zűrzavar, és muszáj írnom, különben szétcsúszok. Miért van, hogy szerepet kell játszanunk az életben? Kinek jó ez? Miért játsszam, hogy boldog és elégedett vagyok, amikor nem, hogy jó ez az élet, amikor nem, hogy nem félek semmitől, noha tele vagyok félelemmel?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)