Félek...

A végzősöknek holnap vége. Én még maradok. Egyedül, elhagyatva. Tudom, az osztályom marad, de Monique... Ki fog vigyázni Rám, ha te már nem leszel itt? Hiába lesz cukirózsaszín webcamom, nem ugyanaz. Ki tart vissza az ugrástól, ki jön be hajnalban a suliba, hogy elmondja, fontos vagyok neki, és ne csináljak hülyeséget? Nagyon félek, hogy egyedül maradok... Neked holnap vége... Hiányozni fogsz, nagyon. Te értesz meg a legjobban, nagyon hasonló a jellemünk, hasonló dolgokon mentünk át, akár a családot, a pasikat vagy a szeretetet nézzük. Rád nézek, és tudod, mi fáj nekem. Egészen máig nem hittem, hogy eljön ez a nap. Hogy itthagysz. De menned kell. Tudom, és próbálom megszokni a gondolatot, hogy jövőre már nem látlak a suliban, nem te leszel a gyógytesis kis párom...

2005-ben taliztunk először, egy "fantasztikus" gyógytesiórán. Szandrának ksözönhetjük a barátságunkat igazából. Ő nagyon sokat alakított mindkettőnkön. Nemrég még milyen édes vöröshajú kislányok voltunk... Mostanra gyönyörű fiatal nő lettél. Én meg... még mindig egy önbizalomhiányos kislány vagyok. Nagyon egyedül leszek nélküled. Liliomom persze marad, de ő más. Az egész suli más lesz nélkületek... Emlékszem, 9.-ben hogy féltem Horiéktól. A fülemben cseng Neu nevetése, mely betölti a folyosót, na és persze Julitok hangja a műsorokról.

És Te, Te, Te! Bennem élsz, a pillantásod, a mosolyod, a "nagy melleid", melyek véletlenül sem "pici cicik", az Alvin-éneklésünk, a pizzázások, minden, minden, minden!

Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony (részlet)

...Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak. Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.

Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma...

Ballag már a vén diák...

Ismerős sorok, melyek pár nap múlva minden középiskolát betöltenek. Szólhatna akár nekem is, de nem. Tafi ötévfolyamosba jár, nyert még egy évet. Egy évet gyereknek maradni, egy évet még itthon, aztán... majd meglátjuk.

Volt általános sulis osztálytársaim (három intézmény is megvolt) idén elballagnak sok-sok jó baráttal együtt. Most még az érettségi (rém)képe lebeg a szemük előtt, de három hónap múlva már kezükben tarthatják a levelet, miszerint felvették őket valamely felsőoktatási intézménybe. Ezt, nem tagadom, kicsit irigylem.

Itt a blogomban szeretnék sikeres, sok-sok pontos érettségit kívánni Mindenkinek, és azt, hogy a lapon majd az áhított egyetem vagy fősuli neve díszelegjen! Név szerint is sok sikert a virtuális cimbiknek, akikkel az utóbbi időben megosztottam gondolataimat, tehát Mafnak, Macseknak, Gombiinak és Dácskának! Az előrehozott érettségit tevő Zolcsinak, Petrának, Rambónak, Timinek! És persze Monique-omnak, Scarlettnek, Wladinak, Dulynak és a volt osztálytársaimnak is!!! Akit kihagytam, az nézze el nekem, plííííz, és azért Neki is, mégha nem is név szerint!

Elég!

Nem bírom tovább, most feladtam a harcot. Leteszem a fegyvert, győzött a fáradtság és a kimerültség. Elegem van mindenből és mindenkiből. Csak egy kicsit hagyjanak békén... Ne szóljon hozzám senki! Legyen csend, lehessek egyedül, ne kelljen csinálnom semmit, se gondolkozni. Nyári szünetben aludtam utoljára 8 órát. Pedig annyit állítólag minden este kellene. Még ha le is fekszem, nem tudok elaludni. Kattog a fejemben a lelkiismeret-furdalás kényszeres hangja: mennyi dolgot csinálhatnék az alatt az idő alatt, az alvás felesleges...

Nem pihenek a hétvégéken, nem volt pihi egy szünetben sem. Csak a hajtás, a tanulás, mindig csinálni valamit. De most elegem van. Meg akarok állni, csak feküdni, töltődni és aludni. Aztán utolérni magamat, behozni a közel 3 hetes lemaradásomat (önmagamhoz képest). Aztán újult erővel nekiállni, és hajtani, hisz tanév végére rengeteget kellene javítanom. :(

De most nem akarok látni senkit, nem akarok jó képet vágni mindenhez, nem akarok figyelni, hallani... Semmit és senkit se akarok. Hagyjon mindenki, plííííz. Aztán jól leszek, és mehet tovább a műsor. Hisz tudjuk: "a shownak folytatódnia kell" (Moulin Rouge).

Addig pedig hallgatom a régi kedvencet: Alvin: Kicsit...

Most mi van?

Vajon egy pasi több mint három? És ha igen, melyik? És miért hiányoznak?

Ma délután randi Plörkösfiúval. :) Várom...

Sweet sixteen :)

A tegnapi nap über gáz volt, bár tudtam előre.

De aztán az este... Tesóimmal (vagyis apu feleségének a gyerekeivel), és még néhány fiatalkorúval. Jó velük lenni. Régen pont ez a társaság nem fogadott be, most meg, egészen jól érzem magam velük. Alkoholt sajna nem kaptunk, a benzinkúton se volt semmi jó, a pultos srác azt se tudta, mi az a Bacardi Breezer, ami szerintem azért elég kínos. De volt helyette séta, meg önbizalomnövelés (köszi!!!), meg nikotin. :)

Persze, Tafi még mindig dohányzásellenes, de most ennek feelingje volt. Hugicámmal az erkélyen ülve, éjjel, ááááá. Csillagos égbolt, Balaton-illat, virágillat. Imádoooom! Kár, hogy csak azután jöttem rá, mikor el kellett költöznünk. De addig nehezebb meglátni valamiben a csodát, míg elérhető. És igen, hiába szenvedek olykor apum miatt, a tájtól nem tudok elszakadni. A szikla, ahonnan 10 éves koromban ugrani akartam. Az ismert házikók. A hullámok. Az ezerszer bejárt útvonalak, a ciripelő tücskök... mind-mind valami állandóságot képviselnek folyton változó és sehova sem tartozó létemben. Ez az ötödik hely, ahol lakom. A negyedik suli. Állandóan cserélődnek az emberek, a helyszínek, az évszakok... Nem tartozom sehová, hiába is szeretném. És mindig hajt valami tovább, tovább. Most először érzem úgy, hogy kicsit (legalább Pápán), mintha... De lehet, hogy tévedek. És akkor fájni fog, nagyon. De addig próbálom élvezni. Elhessegetem az öngyilkolási vágyat, ami kiirthatatlasnul lényem része. Örököltem, hozzám tartozik. Ugyanúgy, mint a depresszív-hajlam, az alkoholfüggőségi-hajlam, a nikotinfüggőségi-hajlam... Talán ezért félek az italtól, az alkoholistáktól, a cigitől? Félek attól, hogy a hatalmába kerít???

Tafi ül a fűben...

Holnap nyuszi. Tafi nem szereti. Vagyis szeretné, de nem így. Nézni a husit az asztalon. Némán tűrni a durva élceket. Megállni, hogy felálljon, noha két perc után felfordult a pocija a látványtól és a szagtól. De maradni. Zsufi program, itthon, apunál, aztán átmenni mamámhoz, öcsikéim focimeccse. Hogy én mit szeretnék? Nem érdekes. Bár... Csak azért is. Lesétálok a partra! Este, akkor legalább senki sem lát. Hiába próbálja apum tiltani. Mindig-mindig tilt, szabályoz, korlátokat állít.

Ma olyan nyugisan-punnyadósan hepi napom volt. Gyönyörűen kihúzott szemekkel, ahogy már rég nem. Pötyis hajpánttal, napsütésben sétálósan... Csak ne egyedül lettem volna! Annyira szeretethiányom és emberhiányom van napok óta. Még a suli is hiányzik. Ilyet soha nem mondtam eddig. És Tafi most alkoholt akar, meg vízipipát (vagy olyan cigit, amit Liliommal - Djarum Blacket), meg vízparti sétát éjjel, meg bulit, meg zenét, meg... Kicsit élni! Élni, élni, élni! És már biztos, hogy lesz piercing Monique-ommal együtt, és lesz lezsibbasztós Lidokain, meg élmény, meg ájulás... És aztán sikíthatunk, mert az jóóóó!

Halucinációm (2009. április)

midőn megfulladtam
vízbe ölve magam:
miután a homokos partról
a hullámok elragadtak,
miután a víz ereje
mind mélyebbre vetett,
miután a kegyetlen hullám
elhozta a hideg gyönyört,
miután szomorú lelkem
elhagyta testemet,
miután körülfont
a hűs gyilkos élvezet,
már boldog voltam;
túl mindenen,
túl fájdalmon, halálon,
túl az életen!

Boldogság?

Az elmúlt napok elég zűrösek voltak. Levált a térdporcom, hurrá! Fáj, azóta is fáj. Kedden éjfél előtt megkérdeztem Monique-omtól msn-en, milyen lenne kiugrani a harmadikról. Persze, tudtam, hogy semmi értelme sem lenne, de mégis. És Monique megmentett... Liliomomat még mindig imádom, és nagyon nehéz neki mostanában. Úgy szeretnék többet vele lenni, segíteni... De a harcait csak Ő maga vívhatja meg. Cukcsifiút nem tudom feledni... Nagyon magamba tudok zuhanni Tőle. És megrengette mostani (vagy már ez nem is a mostani?) világom alapjait. Szóval omlik minden... :) És én mosolygok. Sírok. Alvint hallgatok meg Linkin Parkot, meg Kispált, és sütivel vígasztalom magam, meg Zsiráffiúval.

Ma, április 10-én bodognak éreztem magam pár pillanatra veletek, Lányok! Köszönöm!!! Nem tudom, mi lesz ebből a szerelemből, azt tudom csak, hogy ez szerelem. Már nem tagadom ("ez nem lehet szerelem, de oly jó..." by Megara), tudom, hogy az. Van-e értelme? Van-e esély? Nem ezen múlik. Az előző, vagyis nemrég még egyetlen sem ezen múlott. Három év - reménytelenül. Utána pasik, akik lehet, hogy nem kellettek volna, noha nem bánom őket. Alakítottak a személyiségemen, nélkülük, és a fájdalom nélkül, amit okoztak, nem lennék ma az, aki vagyok. Ki is vagyok? Apám és a Degenerált szerint: öntelt kurva, önző dög, akaratos kislány... Szerintem egy egyre öntudatosabb ugyanakkor félénk, érzékeny Tafi. Hogy ez mit takar? Aki ismer, tudja. Szeretem a verseket, szeretem a Finlandiát, a banánt, a fagyit... És lesz nyelvpiercingem!!! Igen, anyukám is megengedte! 9.-es korom óta szeretnék, és azóta nem múlt az érzés, nem irtotta ki a vágyat sem a nadi, sem az eltelt majdnem négy év. Nem tudom, hogyan fog rá a környezetem reagálni... Kíváncsi vagyok...

Lavina

Valakinek a volt képzelgéseimből

Omlik körülöttem minden - érzem:
Világom falai dőlnek össze-
dől most minden, mit építettem.
A hazugságból és füstből lett
Álomrózsaszín fátyol fellebbent.
Fáj a szívem; érzések jönnek, melyek
Emlékezetemben régen élnek.
Minden fáj újra, mit egykor átéltem,
Tüzes tőrként izzanak szók szívemben:
Bántók, megalázók, kegyetlenek.

Kislány voltam. Féltem. Könnyű volt bántani.
Kislány vagyok. Félek; most is könnyű bántani.

Nem csak a falak dőlnek, szakad a parketta,
Lábam alatt mélység nyílik, zuhanok ordítva:
Miért nem látja senki, hogy szenvedek?
Miért nincs senki, hogy megmentsen?
Látják, tudom. Ölnek a közönyükkel,
Ölnek a szavaikkal, ölnek a nézésükkel.
Hittem valamiben, mi most szertefoszlik
Élményfelhők takarják, mi egyre romlik.
Álmomban indult el a lavina, betemetett,
Újra és újra láttam szenvedő testemet.

Ő hagyott a kétség szakadékába tovább zuhanni,
Ő, akit nem lehet feledni, Ő, akit nem szabad szeretni.

Verselős

"voltam kis álmok kis őrültje..." Ady

Most nagyon magamba zuhantam. Vagy inkább omladozó világom romjai közé. Cukcsifiú nagy vihart kavart a lelkemben. Ennek eredményeként egészen verselős hangulatba jöttem. Írtam és régebbieket is javítottam. 5 óra múlva fel kell kelnem, de nem tudom, fogok-e aludni. Túl sok most ez...

Senkinek és semmiben

Az előző bejegyzés - azóta rájöttem -, valahogy nem igazodott a címhez. Szóval most javítok. Úgy érzem régóta, hogy nem vagyok elég jó, nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Anyunak az lenne a jó, ha hamarosan férjhez mennék. Jó vicc... Kihez?! Ki lenne az a szerencsétlen, aki egy ilyen lányt elvenne? Apuval ott kezdődnek a problémáink, hogy én lány vagyok, ő meg fiút akart. Orvosolhatatlan a helyzet. Még egy esélyem lenne: a kertészmérnöki (vagy hogy hívják). De hát... én pszichomókus néni leszek, ha minden jól alakul. Elég távol áll a két dolog egymástól.

Mostanában egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy tényleg nem kellek senkinek. Nem így képzeltem soha. E tekintetben nagyon rák vagyok, hiszek abban, hogy kell társ, aki mellettem áll, kell valaki, aki szeret és elfogad. Be kell látnom, hogy nincs ilyen ember. Én maradok mindig mindenhol a "FURCSA" lány... Olyan ez, mint egy bélyeg, mit a homlokomba égetve hordozok. Mitől vagyok más, mint a többiek? Úgy szeretnék olyan lenni... legalább egy kicsit. De nem megy. Nem tudok szappanoperákról cseverészni, vagy a kormányt szidni (pedig már választhatnék, és mégsem). Nem sikerült még lerészegedve a bárpulton fetrengnem, sőt, táncolni se nagyon merek, pedig szeretnék. Szeretnék a többiekkel bulizni, jól érezni magam ahelyett, hogy azon rágódom: jól csinálok-e mindent, vagy hol hibázom? De nem megy. Csak koncerten, ezres idegen tömegben. Sötétben. Csukott szemmel.

Szerettem volna mindig jó alakot, szép ruhákat... De valahogy a divat és én nem illünk össze. Szeretnék mezítláb sétálni a parkban, nem félve attól, mit szólnak. Epret enni és pezsgőt inni a Duna-parton szerelmesen. Szeretnék énekelni, de nincs jó hangom. Leginkább talán "pindúr pandúros" beütése van. A zenei ízlésemet pedig mindenki leszólja. :( Meg béna is vagyok: nem tudok rajzolni, nem vagyok jó semmilyen sportban, rossz a mozgás-koordinációm... Írni szeretek. De sokat kell még tanulni, hogy egyszer fele olyan jó legyek, mint szeretném. Remélem, lesz hozzá erőm és kitartásom! Kell, hogy legyen.

Miért nem lehetek elég jó?

Napok óta nem írtam. Nem tudtam volna miről, önmagamat meg felesleges ismételni. Az agyam azonban egyfolytában kattogott. Hogy min? Lássuk csak... Azon, hogy mit nem tehettem meg és miért? Részint. Ártatlan, pici koromtól kilógtam a sorból. Másfél éves koromban súlyos B12-hiányom volt, az idegeim nem úgy fejlődtek, ahogy kellett volna (erről nem szoktam beszélni, de elég meghatározó). Kaptam szurikat... mégis még mindig sokkal érzékenyebb vagyok másoknál. Remegek a félelemtől, elájulok az undortól, megrezzenek a kanalak csörömpölésétől... A nagymamám mindig azt mondja, hogy világra való vagyok, csak nem erre. Igaza lehet. Lelkem gyermeki része még mindig hisz abban, hogy a tükör a Kapu egy másik világba. Ott talán Én vagyok boldog.

Allergiás és asztmás is voltam. Amikor a Többiek szépeket álmodtak, én az ágyamban fuldokoltam hajnalig. Szerettem volna olyan lenni, mint ők: játszani, futni velük, nevetni... De sajna nem lehetett. Máig ügyetlennek érzem magam. A többiek táncoltak, zeneórára jártak. Én orvosi vizsgálatokra. A légzésfunkcióm nem érte el a mérhető értéket. Csak álmodhattam arról, hogy egyszer én is a többi gyerekkel játszhatok. Hogy nem nevetnek ki, amikor megpróbálok beállni a Sorba.

Ma már én is táncolhatnék, élhetnék, de nem merek. Nem csak az önbizalomhiányom gátol ebben. Miért nem tudok táncolni? Miért nincs mozgáskoordinációm? Úgy szeretnék szép hangot, szeretnék énekelni... De nem lehet. Nap mint nap csodálatos lányok vesznek körül. Szépek, kecsesek, csengő hangon énekelnek, felszabadultan táncolnak... Én pedig... Alacsony vagyok, vastagok a csontjaim... Soha nem leszek nőiesen törékeny. Hiába bulímia, torna itthon... Soha nem fogok tudni szépen énekelni. A hangomat a kiskoromban szedett hörgőtágítók tönkrevágták. A mozgáskézség pedig fiatalon alakul ki. Csakhogy nekem kimaradt. Úgy irigylem azokat a lányokat, akik tudnak táncolni. Hiába szeretném, meg sem merem próbálni. Mi van, ha kinevetnek? Pedig jövőre szalagavatón táncolni akarok! Nem tudom, merek-e egyáltalán jelentkezni majd.

Hibás vagyok, nem is tagadhatnám. Fizikailag és lelkileg is. Más értelemben pedig hibás vagyok az egész helyzetért. Miért kellett nekem megszületni, mikor engem nem is terveztek? Már akkor is önző, akaratos dög voltam, ahogy most is. Ráerőltetem magam másokra. Látom a hamis mosolyt az arcokon; csak teher vagyok mindenkinek. De lehetek-e így valaha boldog? Rátalálhatok-e boldogságra? Nem hiszem. Túlzottan vágyom mások szeretetére, de nem kaphatom meg. Az én életem azonban egyedül... :( Kapcsolatok... Van olyan, akinek kellenék... Kihasználhatnám, játszhatnék szerepet. És utálnám érte magam. Szerelmes vagyok. Egy fiúba, aki lehet, hogy ugyanúgy utál engem, mint a többiek. Lehet, hogy ugyanolyan idegesítőnek tart. Amikor ebbe belegondolok, hihetetlen fájdalmat érzek a szívemben. Ez már fizikai fájdalom. Sírnék, zokognék, de nem merek. Napok óta a sírás szélén állva dacolok önmagammal; félek, hogy ha elkezdeném, nem tudom majd abbahgyni. Ezért inkább magamba fojtom. De bánatom óceánja egyre nő... Mi lesz, ha kiárad?!

Hiányérzetes

Most ez nagyon hüppögős és szomorkodós is lehetne, de inkább nem untatom ezzel a kevés, de nagyon szeretett olvasómat. Csak egy kicsit. Szóval tudom, hogy reménytelen eset vagyok, de akkor is olyan rossz volt ez ma. :(

Láttam Őt, köszönt, köszöntem, meg integettünk is, és ennyi. Még az a pár szavas beszélgetés se volt, amikor én buta és zavaros szoktam lenni, de legalább lehet hallani a hangját. Hiányzott, hiányzik... és még 13 óra, hogy újra suli legyen. És addig nem látom. Miért hiányzik mikor nem lenne szabad, hogy hiányozzon? Nem is engedtem meg Neki... xD

Jó lenne, ha holnap... Na, mind1. Annyira rossz, amikor valaki hiányzik, és nem láthatod, nem hallhatod, nem érezheted a közelségét. Ennél csak az rosszabb, mikor ott van pár lépésre Tőled, és valójában mégis nagyon távol. Mikor Liliom is mondja, hogy most odamehetnél, és Te mégsem. Vagyis Én. Szóval Én mégsem. Nem merek. Nem szabad odamennem. Egyébként meg ciki is lenne. Mindig sok szép lány veszi körül. Én meg nem vagyok szép. Viszont önbizalomhiányom van jócskán. Meg hülyén is jönne ki, ha én mennék oda. De olykor tényleg nehéz megállni. Főként azokban a ritka pillanatokban, mikor épp egyedül van. Bár, úgyse tudnék semmi értelmeset mondani, szóval jobb is így (?). Nem, nem jobb! De...

Nagyon örülnék, ha holnap odajönne és beszélnénk...

le trente mars 2009

Vagyis a mai nap. Hm... Éjjel már megint túl keveset aludtam. Ollóval a kezemben. Nem vagdostam magamat, csak jó érzés volt tudni, hogy megtehetném. Szóval egyik kezecskémben olló, a másikban a maci, és így öleltem át remegő testemet.

Nem jó egyedül. Minden magányos nő harcol ez ellen a mondat ellen, titkolja, eltemeti, sőt, valami rejtélyes homályba burkolja... Mégis Damoklész kardjaként mindig a fejünk felett lebeg. Ez az igazság. Ilyen éjszaka után mentem suliba, és öltöttem magamra az elégedettség és boldogság álarcát. Aztán... életemben először ki lettem küldve óráról. Köszönöm, Szelestey Tanárnő, hogy ezt is megtapasztalhattam. :) Liliomommal jól elszórakoztattuk egymást, amolyan felvidítós célzattal, és tanárnőnél elpattant a húr. Itt még nem ért véget a nap. Hétfőn az 5-6. órám lyukas. Eléggé elborult hangulatom volt, sétáltunk, fáztunk... Aztán hármasban Liliom Szerzetével szép dekadens perceket töltöttünk a Várkertben. Nagyon-nagyon... Igen, ott is volt "életemben először"-ös élményem. És jó volt, meg szomorú volt, meg megborzongós volt! :)

Kamaszodok?!

Rájöttem, hogy kb. az utóbbi két hétben egyre csak hülyülök. Ez a szomorú igazság. Az egy dolog, hogy az igazi kamaszodós éveim kimaradtak; lázadás volt, bulik, barátok, stb. nem, de az már nagyon ciki, hogy ezt 18-on túl akarom pótolni. Nem is akarom, csak valamiért így alakul, alakult. Szóval anno nagyon utáltam a vihogós, szerelmes tinilányokat. Helyette Én éjjelente titokban sírtam, vagdostam a felkaromat (mert ott nem látszik), evési zavaraim voltak... De megtanultam mosolyogni akkor is, ha fáj.

És mi lett most belőlem? Egy idegesítően vihorászó szerelmes tinilány. Aki elpirul, ha meglátja a Cukcsifiút, aki nem tud a jelenlétében a köszönésen kívül egy értelmes szót sem kinyögni, bár azt is csak félszegen, és egész órán bazsajog, ha csak Rágondol. Ciki. Én, az antiszociális, a világból kiábrándult, aki nem lesz soha többé szerelmes, mert az fáj... Most jól megkaptam. Még jó, hogy csak 16-nak látszom. Így annyira talán aki nem ismer, nem néz buta libának. Csak egy kicsit. De miért is foglalkozom még mindig mások véleményével? Miért akarom, hogy elismerjenek, tiszteljenek, azért, amit elértem... vagy legalább ne utáljanak?

Próbálok erősnek látszani, de egyre nehezebb fenntartani azt a képet, hogy nem bánt semmi. Dehogynem. Túl érzékeny alkat vagyok, csak nem szeretem kimutatni. Már az is rossz érzés, ha valaki kiabál velem. Utána órákig rossz a hangulatom. Magamba zuhanok teljesen. De azért... a látszatot tartom: erős vagyok. Szeretnék az lenni. Nem sírok mások előtt. Szerintem amikor valaki sír, akkor teljesen védtelen. Levetkőzteti a lelkét. A vetkőzéshez hasonlít leginkább, csak ott a test válik meztelenné. Egyiket se tehetjük akárki előtt bűntetlenül. Csak otthon, az ágyban, a plüssmacival. Ő hallgat...

Zenei mindenféle...

Lesz még nap fenn az égen, lesz még virág a fákon, lesz még a lelkemben béke, jön még a szememre álom. (Ladánybene 27)

Kell a társ két nagy szemmel, ha másért nem, csak, hogy kivegye azt a golyót, s a folyód keskeny medrét az útba vájja, és veled lépjen a sárba, s ha kell, hát szóljon rád, ha szöknél, egyik más világ sem jobb ennél. (Eleven Hold)

Nincs időm arra, hogy gyökeret verjek, túlontúl futnak velem a percek. (Robert Plant)

Olyan kor van most, hogy a nyomulás: általános követelmény, a vonulás. A többiekkel menni, max. előzgetni, ennyi... (Kaukázus)

Az életed, ha megfakulna, s az égbolt beborulna, ne menekülj, csak színezd újra! (Magna Cum Laude)

Ha törődnénk egymással sírás helyett, ha szeretnénk egymást hazudozás helyett, ha az önzetlenség győzne a büszkeség felett... (Nickelback)

Ki vagyok én, honnan jöttem, létezik-e a lélek, s ha egyszer majd meg kell halni, miért pont addig élek? Ki vagyok én, miért születtem, és miért éppen itt élek? És miért jutnak eszembe ehhez hasonló kérdések? (Tisztán a cél felé)

A húsunk, a bőrünk, a lelkünk, ha összeér, egy percre is, de ez már csak a miénk. Ha ez a szerelem, már ne félj, fogom a kezed, hogy el ne szédüljél. (Anima Sound System)

Ölelkezünk a fényben, aztán a hullámok közé futunk, és eltűnünk a messzeségben. De a homlokom addig hozzád nyomom, a te homlokodhoz az enyém. Aztán belenézek a szemedbe, Te meg visszanézel belém. (Kispál és a Borz)

Egyedül vagy, érteni szeretnéd, keresed magad, de nem találod rég. Árnyékban ülsz, hatalmas falak alatt, döntsd le a falat, döntsd le a falat. (Bonanza Banzai)

Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek. Látni akarom, és érezni azt, amit lehet! Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak! Legyen úgy, ahogy nem szabad! (Republik)

Soha nem értettem, hogy miért ilyenek az emberek. Ott bántják a másikat, ahol csak lehet. Most nem mondom, hogy én másmilyen vagyok. Én csak jobb szeretnék lenni, de sajnos ugyanilyen maradok. (Tatu18)

El kell, hogy bírjuk terheink,vagy elvesznek szép perceink, és mindig mennünk kell tovább egy életen és sorson át. (Depresszió)

Most kicsit meghalok. Magányomban elsüllyedve, megvadulva érted ordítok. (Zanzibár)

Egy gyönyörű kép Szophy-nak ajánlva

(ön) marcangolós, pusztítós, vallomásos

Nagyon megfogott ez a Böszörményi-kép. Öngyilkosság. Egy rövid szó, rengeteg gondolat, és érzés. Menekülés? Van-e jogunk megtenni? Bűnös önpusztítás? Vagy Út egy jobb életbe? Nincs jogom ítélkezni. Engem is sokat foglalkoztatott/foglalkoztat a téma. Leszögezem az elején, hogy nem akarok öngyilkos lenni. Vonz a Halál, de... Vannak időszakok, mikor intenzívebben befelé fordulok, szeretethiányos és magányos vagyok, ilyenkor sokat gondolkozom az elmúlásról.

Miért jár nálam ez avec l'amour? Nem tudom. Most estem bele másodszor a "setét verembe". Semmi közös nincs a két fiúban. Sőt, én is idősebb lettem három évvel azóta. Bölcsebb? Nem tudom. Mégis... Hasonló önpusztítós késztetéseim vannak. Miért fáj szeretni? És miért akarom a lelki fájdalmat lecserélni a fizikaira? Pedig antimazochista-típus vagyok. Nem szeretem a fájdalmat. De most kezdek szétcsúszni. Vagyis, menekülök a magány elől az ábrándjaimba, kínzom magam velük... Szédülök, elájulok... Nem eszem egész nap semmit, aztán rámtör a kényszerevés. És jó lenne, ha a fizikai fájdalom visszarángatna a Világba...

<3

Coelho Veronikája azt kérdi magától, beleszerethet-e egy férfiba, aki a saját világában él. Én erre most visszakérdezek. Szerethetne-e engem (aki a saját világomban élek) egy cukcsi srác? Nem tudom. Szeretném, ha szeretne.

Még a szokottnál is szeretethiányosabb vagyok mostanság. Már csak úgy tudok egy keveset aludni, ha átölelem saját magam. Meg mellé a macimat. Hoppá, erről jut eszembe, még mindig az exemtől kapott macival alszom. Kínos. Szeretnék valami újat. De ez olyan, amit magának nem vehet meg az ember. Úgy az igazi, ha mástól kapja. Szeretetből. Persze, tudom, önző vagyok, hisz nekem csak a Happy Box-os (vagy NICI) plüss jó (de nem muszáj macinak lennie). :)

Na igen. Visszatérve a szerelemre. Fura dolog. Megfogadtam, hogy soha többet. És most mégis. Semmi racionális nincs benne. Ilyen hülyeséget csak az ember találhat ki (a Mátrixból kölcsönözve). Nem érdekel se a korkülönbség, se semmi más. Életemben először megyek szívesen suliba. Jó nézni őt a folyosó túloldaláról. Gyógytesin rámosolyogni. Vagy csak egyszerűen tudni, hogy ott van nem messze... Nagyon-nagyon...

És mást szeret... :(